Utáltam magam. Már megint elrontottam, már megint eltoltam valakit magamtól. Újra és újra próbáltam felidézni, mit rontottam el, mit miért mondtam, és hogyan kellett volna. Miért nem voltam türelmesebb, lazább, nyugodtabb? Miért szorongok? Nem szerettem volna újra elveszteni azt, akit szeretek. Görcsös ragaszkodásommal és félelmemmel azonban még tovább toltam. Mi lehet ennek az oka? Miért volt az, hogy hiába szerettem volna másképp csinálni, nem ment? Újra és újra pörgettem az emlékeket a fejemben. Már annyi éve fejtegetem és bontogatom a lelkem hagymahéjjait, hogy azt hittem, végre minden más lesz. Könnyedebb, lazább. Tudni fogom, mit kell tennem. És valóban, az évek alatt egyre jobb lett minden. Tudtam, hogy kemény munka, de azt is, hogy megéri. Minden eredmény számít. Minden lépés. A cél előtt azonban, mintha megtorpantam volna… Mintha minden sakkbábut leborítottam volna az asztalról, mielőtt nyerek. Mi történt? A türelmetlenség csak fokozódott bennem. A sírás mindennapossá vált. Éreztem, ez most más lesz, ez most valami nagyon mély. Azonban ezután minden másképp lesz. Ez az utolsó gyöngyszem, a hagyma belseje. Azért ilyen nagy erejű. Meg kellett élnem. Elengednem. Évek óta járok családállításra és más módszerekre ahhoz, hogy fejlesszem magam, mert úgy érzem, úgy vagyok igazán hiteles abban, amit csinálok. És most, hosszú évek munkája után engedte a lelkem ezt a gyökérokot megmutatni: „Féltél, hogy elveszíted azt, akit szeretsz.” Nem egyszerű félelem volt ez, egyenesen rettegés. Így a legegyszerűbb módszernek az tűnt – persze nem tudatosan – ha nem szeretek igazán senkit. És nem engedem be őket. Ha mégis, gyorsan lehetett találni bármilyen módszert az eltávolításukra. Persze ezt sem direkt, de tudni lehetett, hogy szúrjak oda, hogyan piszkálódjak, hogy kommunikáljak nem megfelelően, bármit, amivel elérhetem, hogy több barátom és egykori szerelmeim, vagy akikkel ismerkedtem, eltávolodjanak tőlem. Előbb-utóbb beindult a védekezési mechanizmusom. Persze fájt és nem értettem miért. Nem láttam át semmit. Csak nem értettem, miért csinálom ezt, mikor épp szeretetre vágyom, de nagyon. Aki szeret, annál sem éreztem igazán át, inkább kételkedtem. Féltem. Rengeteg oka lehet mindennek és lehet mindenkinél más az a bizonyos ok, ami mozgatja, és ami a problémái mögött áll. És azt mondják, minden egy nemesebb célért történik és minden jó úgy, ahogy van, egy magasabb szemszögből. És, hogy mindent a szeretet mozgat. Én azonban annak ellenére, hogy ezt tudtam, mégis utáltam magam és nem értettem miért tettem ezt, miért működtem még mindig automatikusan úgy, ahogy? Sokszor azt sem vettem észre, hogy megbántottam valakit. Vagy úgy éreztem engem bántanak, holott nem állt szándékukban és így feleslegesen, de védekeztem. Miért volt az a sok berögződés, amelyen nem tudtam túllépni? Azután rájöttem. A családállításnak és a rengeteg energetikai munkának köszönhetően megmutatkozott végre az ok. Épp a kádban sírdogáltam, mikor jött a nagy felismerés. Mintha akkor érett volna meg bennem minden. Azt hiszem, beérett az állítás. A munka. Rájöttem, hogy komoly mintát működtettem. Végigpörgettem az életem azon eseményeit, amelyekre szinte nem is mertem még emlékezni. Amiket nem mertem eddig igazán beengedni, megélni, elsiratni. Talán már a születésem előtt kezdődött minden, talán azzal, hogy a születésemnél is majdnem ottmaradtam. Azután sok minden történt. Talán ott hullott darabokra a lelkem, mikor a legjobb barátaim hátba szúrtak? Talán az első csalódásoknál? Talán inkább annál, amikor a barátnőm zokogva hullott a karjaimba, hogy öleljem át, mert a szerelme öngyilkos lett? Talán akkor, amikor a kedvenc tanárom és konzulensem vetett véget az életének? Vége, már soha többé nem kérdezhetek tőle ebben a fizikai életben. Vagy akkor, amikor az egyik csoporttársam is azon gondolkodott, hogy véget vet az életének, és talán én voltam az, aki lebeszélte erről? Talán olykor csak megértésre és meghallgatásra vágyik az ember. Talán a Nagyszüleim elvesztésekor, talán akkor, amikor Nagypapám is úgy döntött, hogy a szerelme nélkül nem megy? Mikor? Kiszakadt belőlem minden.

 

És akkor rájöttem, hogy a minta, a „Féltél, hogy elveszíted azt, akit szeretsz.”, amely előjött családállításban, valóban nem hozzám tartozik. Én is féltem, én is találkoztam hasonló esetekkel, hiszen azt látod meg, ami benned is rezonál, és ez rátett még egy lapáttal. Valójában azonban egy transzgenerációs mintát cipeltem és visszaadtam oda, ahova tartozik. Annak, akihez tartozik. Felszabadultam. És azt hiszem, most már értem. Nem akartam, hogy meghaljon, akit szeretek. Ezért nem engedtem magamhoz igazán közel senkit és ezért nem engedtem magamnak igazán megszeretni és szépnek látni senkit és, ha mégis megtörtént, akkor jaj, el is üldöztem valahogy, mert elértem, hogy ő se azt az oldalamat lássa, amely igazán szerethető és hozzá illik, szorongtam. Mindezt tudattalanul azért tettem, hogy megvédjem őt attól, hogy ne haljon meg, hogy éljen. Megadtam neki az esélyt. Még jobban szerettem, mint hittem és inkább én szenvedtem a hiányától. Ez nem azt jelenti, hogy valóban meghalt volna, csupán annyit, hogy amíg tudatalatt ezt hiszi az ember, hogy ez megtörténhet, ez működteti. Ez mozgatja a cselekedeteit. És abban a pillanatban, hogy rájöttem arra, hogy valójában őket védtem és így fejeztem ki a szeretetemet, megnyugodtam. Megbocsájtottam magamnak.

A legjobbat tehettem, amit akkor, azzal a tudatalatti hitrendszerrel tehettem. A legjobbat akartam. Őket és magamat védtem.

Szerencsére ez már oldódott. Most már minden lehet másképp. Már lehet egy biztonságos, boldog, hosszú kapcsolatom és megengedhetem magamnak az igaz barátok közelségét.

A Cybermind-dal is az a célom, hogy másoknak segítsek abban, amiben tudok. Nem mondom, hogy mindig, mindenkinek tudok, mert azt is látom, hogy van, hogy nekem van szükségem énidőre, feltöltődésre ahhoz, hogy még jobbat adhassak. Viszont azt is láttam, hogy van, hogy az odafordulás, az őszinte meghallgatás, az oldások is sokat segítenek. Akár életet is menthetnek.